JOY.hu: „Olyanoknak segítünk, akik kérni sem tudnak” – Interjú a KézenFogva Alapítvány igazgatójával

Forrás: https://www.joy.hu/joy-tunder-interju-kezenfogva-alapitvany-120658

Csupán minden 5. család marad egyben azok közül, akikhez fogyatékossággal élő gyerek születik. Nem csoda: a speciális igényű emberek rengeteg – sokszor 24 órás – figyelmet igényelnek, amihez az érintettek csak minimális segítséget kapnak. Nekik próbál meg segítséget nyújtani a JOY Tündér idei támogatottja, a KézenFogva Alapítvány immár 26 éve.

A kilencedik kerületi irodát nem is egyszerű megtalálni: fehér, kopottas rácsok mögött megbújó ajtó éppen olyan, mint a körülötte levő ablakok. Szerencsémre az alapítvány igazgatója Pordán Ákos észrevesz bentről, a segítségemre siet és beinvitál a szerénynél is szerényebb központjukba. Modernitásnak – legalábbis ami a berendezést illeti – egy vízforralón kívül nincs nyoma; a lambériás falak és katedrálüveges ajtók még a múlt századot idézik, a hozzáállás és a szakértelem viszont hamisíthatatlanul 21. századi. „Jövő héten is jön egy külföldi delegáció megnézni a munkánkat” – kezdi büszkén az alapítvány ügyvezető igazgatója. „De itt szoktuk tartani a csoportos foglalkozásokat, jogsegélyszolgálatot, ezt a helyet keresik fel az érintett családok is” – mondja hihetetlen lelkesedéssel a hangjában, ami csak olyanoknak a sajátja, akiknek hivatásuk a munkájuk. Az egyszerűen (egy asztal, négy szék) berendezett tárgyalón is látszik: a kapott támogatást nem a külcsínre fordítják. Viszont magánalapítványként minden forintra szükségük van, hogy segíthessenek a rászorulóknak.

Hogyan indult a KézenFogva Alapítvány története?

Az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád és felesége Zsuzsa 1993-ban döntöttek úgy, hogy Róna Péter és Való Károly segítségével létrehoznak egy alapítványt a fogyatékossággal élők számára, mivel azelőtt nem igazán volt olyan szervezet, ami ezzel a réteggel foglalkozott volna. A céljuk az volt, hogy országos szinten javítsanak az értelmi és halmozottan fogyatékos emberek illetve családtagjaik élethelyzetén, számukra próbált meg mindenféle szolgáltatásokat, programokat kitalálni az alapítvány. Én az alapítás után 3 évvel, a diplomám megszerzése után kezdtem el itt dolgozni, és 2001-től vagyok ügyvezető igazgató.

Miért pont velük kezdtek el foglalkozni?

Akkoriban nagyon sok magánszemély kereste fel a köztársasági elnököt és feleségét, és őközülük is az értelmileg halmozottan sérülteket nevelő családok helyzete tűnt a legkiszolgáltatottabbnak. Innen jött a szlogenünk is, miszerint „mi olyanoknak segítünk, akik még kérni sem tudnak”. Emiatt hozták létre ezt a magánalapítványt. Az egyik visszatérő kérdés az volt a szülők részéről, hogy „mi lesz a gyerekemmel, miután én nem leszek”? Mert intézetbe nem akarják adni őket... Ugye, most a kilencvenes évekről beszélünk, amikor még nem léteztek lakásotthonok, és egyéb humánosabb megoldások a lakhatási kérdésre. Ezért egy nagy lakóotthon-építő programot indítottak Fészek néven, ami egészen 2002-ig tartott és döntően befolyásolta az alapítvány profilját. Az ország különböző pontjain 36 civil szervezet vett benne részt, és összesen 500 értelmileg sérült személy tudott beköltözni ezekbe az ingatlanokba. Mi szerveztünk, segítséget nyújtottunk, és lobbiztunk a törvényi változásokért, ennek köszönhető, hogy ma már léteznek ilyen lakások, és az országban sokfelé működik a program.

A lakhatási program végeztével mivel kezdtetek foglalkozni? Gondolom nem ez volt az egyedüli probléma, amivel a fogyatékos emberek és családjuk kénytelen szembesülni nap mint nap.

A Fészek program során nagyon sok szakmai tudás felhalmozódott az alapítványnál, rengeteg szakemberrel, így folytattuk a szakmai felkészítést. A másik irányunk az információk gyűjtése és terjesztése. A 90-es években még nem nagyon ismerték egymást a szakmabeli dolgozók, ezért konferenciákat szerveztünk nekik, továbbképzéseket, kiadványokat szerkesztettünk, később pedig online is megjelentünk. 2016-ban a Norvég Alap segítségével egy felhasználóbarát felületet létrehoztunk, amely több mint 8000 intézmény található, és évente 400.000-en keresik fel.

Munkánk nagyon fontos pillére a már felnőttkorú és munkaképes emberek munkához segítése. Ez Európában szinte egyedülálló módon nem védett közegben végezzük, tehát a valódi, versenyszférában találunk számukra munkahelyet. Például Franciaországban több olyan alapítványi „munkahely” létezik, amelyek fogyatékkal élőket foglalkoztatnak, de ezért ők nem kapnak valódi fizetést. Az utóbbi időben eléggé átalakult itthon a munkaerőpiac, ezért már a munkáltatók szoktak megkeresni bennünket, hogy szerezzünk nekik embert, mi pedig mindig alaposan mérlegeljük, hogy kinek lenne megfelelő az adott munkakör. De külön felkészítő tréningeket is tartunk, például hogy hogyan kell megírni egy önéletrajzot, részt venni egy állásinterjún, vagy éppen szociális készségeket fejlesztünk, hogy hogyan is kell viselkedni egy céges környezetben.

2007-ben indult útnak a speciális családsegítő programunk, FECSKE (Fogyatékos Emberek Családjainak Kisérése és Támogatása) néven, ami egy speciális bébiszitter-szolgáltatás tulajdonképpen, nem csak gyerekeknek, hanem felnőttek számára is. Jelenleg hat megyében van lehetőség erre, évente 450-500 család tudja igénybe venni, de most itt a lehetőség, hogy EU-s forrásból országosra bővülhet. Ez a havi 10-20 óra, amit igényelhetnek, hatalmas segítség számukra, hiszen ezek a családok nagyon leterheltek, kell nekik ez a kis idő.

Mennyire súlyos fogyatékosságról beszélünk ennél a programnál?

Autisták, súlyosak halmozottan fogyatékosok, esetenként ágyhoz kötöttek, mert ott van a legnagyobb szükség ilyesfajta segítségre. Ezekben a családokban a hangulat nagyon intim, nehezen engednek be idegeneket maguk közé, főleg az autistáknál nagyon szoros lehet a szülővel, anyával való kötelék, de egy felkészült, felkészített segítőben azért megbíznak. És az a heti pár óra szabadidő, hogy elmehetnek egyet sétálni, boltba, fodrászhoz, ügyeket intézni, vagy csak a házastársukkal megnézhetnek kettesben egy filmet, felbecsülhetetlen a családnak.

Nagyon nagy lelki terhet cipelnek ezek a családok, ami miatt csupán a húsz százalékig marad egyben, és sajnos legtöbbször az apák azok, akik nehezebben viselik a megpróbáltatásokat és lépnek ki. Éppen ezért úgy gondolom, hogy nem csak a gyermekeknek van szükségük a fejlesztésre, hanem jó lenne a családot egyben vizsgálni. Éppen ezért 2015-től elkezdtünk egy családterápiás szolgáltatásokat, amelybe már 60 család bekapcsolódott, nagyon biztató eredményekkel, egyelőre csak Budapesten. Ez egyedülálló szolgáltatás az országban, más nem foglalkozik vele, de most lobbizunk, hogy talán már jövőre, de elindulhasson egy újabb program.

Illetve ami még egy újabb tervünk, mondhatni embrió formában lévő szolgáltatásunk: a fogyatékos gyermekek örökbefogadásának segítése. Évente mindössze 2-3 fogyatékossággal élő gyereket fogadnak örökbe. Jelenleg még folynak a tárgyalások, a törvényi lehetőségek kutatása, hogy hogyan lehet ezt kivitelezni, hogy hogyan segíthetjük a gyerekek és az örökbefogadó szülők egymásra találását, hogy ne kerüljenek a gyerekek intézetbe, hanem minél természetesebb, szerető otthonban nevelkedhessenek. Persze nem akarom a rózsaszín madzagot elhúzni senki előtt, hiszen egy fogyatékos gyerek nevelése nagy kihívás, nem egyszerű, de ugyanakkor nagyon klassz csapatunk van, akik segítenek.

Hogyan kerültél az alapítvánnyal kapcsolatba?

Közgazdasági Egyetemre jártam. Nem voltam biztos abban, hogy mit szeretnék csinálni, de a matekot és történelmet szerettem, ezért ez adta magát. Az első két évben elég furán éreztem magam. Az egyik alaptétel szerint „az ember az önmaga érdekét optimalizáló egyén, aki mindig a saját hasznának optimalizálására törekszik”, és ebből áll össze egy csoport, egy társadalom. Számomra ez a megközelítés nehezen elfogadható és idegen volt. Akkoriban nagyon sok kérdéseim is voltak a hittel és Isten létével kapcsolatban, majd 21 évesen olyan élmények értek, aminek hatására úgy gondoltam, hogy igenis van, létezik. Ezért elkezdtem járni egy református közösségbe, akikkel elmentünk egy fogyatékos otthonba Őrbottyánba, ami még mindig létezik. Akkor engem az a légkör, ami ott fogadott, nagyon megfogott. Akárhova mentem, jött velem egy ember, Sándor, Sanyika, aki szerintem nálam is idősebb. Szavát sem értettem, de folyamatosan magyarázott, a nyakamba borult, jött velem végig, ott botladozott mellettem. Nekem pedig furcsa volt, hogy miért engem választott, hiszen egy nagy csoporttal mentünk. És elkezdett foglalkoztatni, hogy egyáltalán miért ott kell élniük: egy hatalmas kastélyban a város szélén, óriási vaskapuk mögött, teljesen elszeparálva a világtól. Annyira elkezdtek ezek a kérdések foglalkoztatni, hogy később aztán visszamentem oda dolgozni segédápolóként, és kezdtem még jobban megismerni ezt a világot. Az egyetemen társadalomgazdálkodási karon végeztem, a fogyatékosság témájával foglalkoztam, és a szakdolgozatomat sok helyre elküldtem, többek között Göncz Árpádnénak is. Egyszercsak szólt az egy hónapja bekötött telefonunk, hogy Göncz Árpádné keres. El tudod képzelni azt a helyzetet? Elsőgenerációs értelmiségi vagyok, nem forogtunk egyáltalán felső körökben, erre jön anyukám izgatottan, hogy jól hallom, tényleg ő keres? És akkor Zsuzsa néni az ő kedves hangján közölte, hogy fiam, most indítunk egy nagy programot (ez volt a Fészek), most olvastam a dolgozatot, és mi pont egy ilyen új rendszert szeretnénk kiépíteni, munkatársakat keresünk, gyere be. Bementem, és itt ragadtam.

Azért ez a szélmalomharc-szerű munka lelkileg eléggé megterhelő lehet. Mi az, ami hajt, amitől még mindig ennyire lelkes vagy? Nem gondoltál még arra, hogy közgazdászként inkább a versenyszférában próbálkozz?

Hát igen, az évfolyam-találkozókon vagy amikor találkozom a közgazdász barátaimmal, azért az érdekes. (nevet) Nem akarok mindenféle vallási dimenziókat feszegetni, de azért az jó dolog, ha hiszel abban, hogy ez a világ nem egy véletlenek folytán vergődő valami, hanem mindennek van valami oka, okozata, és valahová halad, és ha te abban megtalálod a helyed, akkor az ad egy evidencia érzést. Szerencsére a feleségem, Gyöngyi is olyan, hogy mindez a mi szükségleteinknek bőven elegendő, vagy még több is. Így vagyunk boldogok és elégedettek. Nagy dolog a mai világban, hogy olyan dolgot csinálhatok, aminek van értelme. El tudnék menni egy multi céghez, ahol háromszorosát keresném a mostaninak, de mondjuk olyan légkör van, és olyan célok vannak, ami számomra nem kifizetődő. Itt mi megpróbálunk a munkatársaimmal egy kis béke szigete lenni. Másrészt élvezem a munkámat, nagyon változatos. Nagyon nehéz, de tök jó. (nevet) Amikor látod az embereket, akik bejönnek, vagy a munkavállalók, akiket kiközvetítettünk, elhívnak egy közös vacsorára, kis bulira, beszélgetésre, hogy megköszönjék a segítséget, látod a családokat... Az nagyon jó érzés. Akkor hazamegyek, kialszom magam, lerázom a nehézségeket, és kezdjük újra.

A Marquard Media Magyarország 2015-ben indította útjára a JOY Tündér programot, melynek keretében fél évente egy-egy kiválasztott alapítvány tevékenységét támogatjuk. Ezen alapítványokon keresztül segítséget nyújtunk a beteg, rászoruló gyermekeknek, támogatjuk oktatásukat vagy állatvédelmi tevékenységeket segítünk.
A JOY Tündér idén ősszel a Kézenfogva Összefogás a Fogyatékosokért Alapítványt támogatja 10 Ft-tal, minden eladott novemberi JOY magazin árából.
A 26 év működő alapítvány több területen segíti a fogyatékossággal élőket és családjaikat: többek között segítik a munkaerőpiacon való elhelyezkedésüket, speciális otthoni felügyeletet biztosítanak, jogsegély szolgálatot működtetnek, érzékenyítő programokat tartanak.

Forrás: https://www.joy.hu/joy-tunder-interju-kezenfogva-alapitvany-120658